Marc Chagall: A város felett (Над городом) című festményében nem pusztán egy szerelmespárt ábrázol a lebegés irreális terében, hanem az emberi kapcsolódás egyik legmélyebb egzisztenciális tapasztalatát jeleníti meg: azt az állapotot, amikor a másik ember jelenléte átértelmezi a világ „gravitációját”. A kép Chagall szülővárosa, Vityebszk (Belorusszia) fölé emeli a festőt és feleségét, Bellát, akivel Chagall kapcsolata egész életművének egyik legmeghatározóbb forrásává vált. A festmény 1918-ban született, röviddel házasságkötésük után, egy olyan történelmi korszakban, amelyet háború, forradalom és a totális bizonytalanság járt át. A lebegés ezért nem menekülés a valóságból, hanem annak paradox meghaladása, ahol két ember közös világa erősebbé válik a történelem szétesésénél. 
Chagall számára Bella nem egyszerűen társ volt, hanem olyan egzisztenciális „másik”, aki előtt önmaga is feltárulhatott. A kapcsolat kezdetének eksztatikus szakasza jelenik meg a képen; az a szerelem, amely még képes átrepülni a hétköznapok fölött, és amelyben a másik ember nem korlátozza, hanem kitágítja a lét horizontját. Ugyanakkor a háttérben ott húzódik a földhöz kötött város képe is, a mindennapiság, a konfliktusok, a közös élet terhei, amelyek elől hosszú távon egyetlen kapcsolat sem vonhatja ki magát. A párkapcsolatok fejlődése talán éppen ebben az ívben érthető meg, amikor az első lebegés élményét fokozatosan felváltja az egymás mellett való „földön maradás” nehéz művészete.


Ha az egzisztencialista filozófia és pszichológia felől kívánjuk a szerelmet megközelíteni, az nem puszta érzelem, hanem döntés arra, hogy a másik ember sorsát saját létünk részévé tesszük. A festmény időtlen mélysége éppen abban rejlik, hogy a lebegő alakok alatt ott marad a földhöz kötött város. A házak, utcák, kerítések a közös élet realitását hordozzák: a hétköznapokat, a konfliktusokat, az eltérő szükségleteket, az idő múlását. Minden párkapcsolat eljut oda, ahol a kezdeti összeolvadás után újra meg kell tanulni a különállóságot. A szerelem első szakaszának szimbiózisa hosszú távon könnyen válhat függéssé vagy birtoklássá, ha a felek nem engedik meg egymás szabadságát. Az érett kapcsolat ezért paradox módon nem az állandó összeolvadásban, hanem az egyensúlyban születik meg, azaz közel lenni úgy, hogy közben egyik fél sem veszíti el önmaga egzisztenciális integritását. Mintha azt üzenné, hogy a valódi kapcsolat nem a zuhanás hiánya, hanem annak megtapasztalása, hogy van kivel együtt hordozni a gravitációt.
A szeretet és a szerelem mindig kockázat, hiszen a másik ember közelsége feltárja saját sérülékenységünket is. Egy kapcsolat története nemcsak közös örömökből, hanem csalódásokból, változásokból, újrarendeződésekből is áll. Az ember idővel ráébred, hogy a szerelem nem folyamatos lebegés, hanem ismétlődő döntés a másik mellett. Chagall képe ezért nem pusztán romantikus látomás, hanem mély antropológiai vallomás is: két ember együtt emelkedik a város fölé, mégis ugyanannak a földnek a gyermekei maradnak. Talán ez a tartós kapcsolatok legfontosabb titka is, hogy a kezdeti eksztázis után megtanulunk együtt járni a földön, anélkül, hogy teljesen elfelejtenénk a lebegés emlékét.

lss