Korunk egyik legnagyobb paradoxona, hogy miközben minden korábbinál több lehetőségünk van a kikapcsolódásra, egyre nehezebben tudunk valóban pihenni. A teljesítményközpontú kultúra ugyanis nemcsak a munkahelyeinket formálta át, hanem önmagunkhoz való viszonyunkat is. Értékünket gyakran az alapján mérjük, hogy mennyit termelünk, milyen eredményeket érünk el, mennyire vagyunk elfoglaltak, így aztán a szabadság idején nemcsak a munkát tesszük félre, hanem azt a mércét is, amelyhez egész évben önmagunkat viszonyítottuk. Ez pedig sokak számára szorongató élmény.


Martin Heidegger a modern ember egyik alapvető egzisztenciális sajátosságára mutat rá, amikor a mindennapiság világát elemzi. A Lét és idő lapjain azt írja le, hogy az ember hajlamos beleveszni a hétköznapok tevékenységeibe, feladataiba és szerepeibe. A folyamatos cselekvés nem pusztán gyakorlati szükséglet, hanem sokszor menekülés is, menekülés önmagunk, végességünk, döntéseink súlya és életünk alapvető kérdései elől. Heidegger ezt a jelenséget a mindennapi „elfoglaltság” és a „beleveszettség” fogalmaival írja le. Az ember ilyenkor úgy él, ahogyan „szokás”, ahogyan „mások is teszik”, miközben elveszíti a kapcsolatot saját, tulajdonképpeni létlehetőségeivel. A nyári szabadság éppen azért lehet nyugtalanító, mert megszakítja ezt a megszokott mozgást. Amikor a munka, a határidők és a napi rutin háttérbe szorulnak, olyan egzisztenciális kérdések kerülhetnek felszínre, amelyekkel év közben nem kellett foglalkoznunk, a csendben egyszer csak szembetalálhatjuk magunkat önmagunkkal.
Viktor Frankl hasonló jelenséget figyelt meg más megközelítésből. Logoterápiás munkája során arra a felismerésre jutott, hogy a modern ember egyik legjelentősebb problémája az úgynevezett egzisztenciális vákuum. Ez az állapot nem egyszerű unalmat vagy átmeneti rosszkedvet jelent, hanem az élet értelmének és irányultságának meggyengülését. Frankl szerint a hagyományos közösségek, vallási keretek és kulturális mintázatok fokozatos gyengülésével az ember egyre inkább önmagára marad az élet értelmének kérdésében. Miközben korábban a hagyomány sokszor előírta, mit kell tennie, a modern embernek saját magának kell megtalálnia életének célját és jelentését. Ez a szabadság ugyan lehetőség, de egyben teher is. A nyári szabadság időszaka különösen alkalmas arra, hogy az egzisztenciális vákuum megtapasztalhatóvá váljon. A munkában ugyanis gyakran elegendőek a napi feladatok ahhoz, hogy elfedjék az értelem kérdését. Amikor azonban megszűnik a teljesítmény kényszere, sokan váratlan ürességet élnek át. Nem azért, mert nincs programjuk vagy elfoglaltságuk, hanem azért, mert nehezen tudnak választ adni arra a kérdésre: miért is teszem mindazt, amit egész évben teszek?
Heidegger és Frankl eltérő nyelvezetet használnak, mégis hasonló problémára világítanak rá. Mindketten felismerik, hogy az ember nem élhet kizárólag feladatokból, szerepekből és teljesítményekből. A folyamatos aktivitás ideig-óráig elfedheti a lét alapvető kérdéseit, de nem szüntetheti meg azokat. A nyári szabadság ezért nem csupán pihenési lehetőség, hanem egzisztenciális esemény is lehet. Olyan időszak, amikor az embernek alkalma nyílik újra feltenni a kérdést: milyen életet élek, mi ad értelmet a mindennapjaimnak, és valóban azon az úton járok-e, amelyet magaménak vallok?


A kiégés (burn out) egyik kevésbé ismert tünete is éppen ez: az ember már akkor sem tud megállni, amikor lehetősége lenne rá. A pihenéshez ugyanis nem elegendő a szabadidő, a pihenés képességét is tanulni kell. Meg kell tanulnunk, hogy nemcsak akkor vagyunk értékesek, amikor dolgozunk, teljesítünk vagy mások elvárásainak megfelelünk, az emberi méltóság nem a teljesítményből fakad, hanem abból, hogy létezünk.
Talán ezért válhat a nyári szabadság többé egyszerű kikapcsolódásnál: lehetőséggé arra, hogy újra kapcsolatba kerüljünk önmagunkkal, szeretteinkkel és azokkal az értékekkel, amelyek valóban hordozzák az életünket. Mert a valódi pihenés nem csupán a munka hiánya, hanem annak megtapasztalása, hogy akkor is van értékünk, amikor éppen nem csinálunk semmit.