A családi problémák és elakadások gyakran abból fakadnak, hogy a családtagok különböző szerepekben és elvárásokkal kapcsolódnak egymáshoz. A rendszerszemléletű családterápia szerint a család egy rendszer, ahol mindenki hat egymásra, ezért egy konfliktus ritkán csak két ember ügye. Az ember a létezése során folyamatosan döntéseket hoz, itt is folyamatosan választunk: hogyan reagálunk, mit mondunk ki, és mit hallgatunk el. Minden döntésünknek valamilyen eredménye, következménye van, mely hatással van az egész rendszerre, ezért van az, hogy a párkapcsolati problémák sem két felnőtt „magánügye” - bármennyire is szeretnénk, hogy az legyen - hanem hatással lehetnek a gyerekekre és a tágabb családi légkörre is.


Elakadások lehetnek a generációk között is, a családterápia nyelvén a szülői és gyermeki alrendszer között. A szülők sokszor a saját neveltetésük mintáit adják tovább, miközben a gyerekek egy másfajta világban nőnek fel. Ez feszültséget teremthet, mert mindkét fél úgy érzi, hogy a saját nézőpontja az „érthetőbb”. Ilyenkor nemcsak konkrét vitákról van szó, hanem arról is, hogy mennyire tudjuk elfogadni a másik különbözőségét. Pedig a különbség sohasem akadály, hanem lehetőség a kommunikációra és a kölcsönös megértésre.
A családi hierarchia és a szerepek tisztázatlansága szintén gyakori forrása a problémáknak. Amikor például a gyerek túl korán kerül „felnőtt” szerepbe, vagy a szülők nem tudnak egységet képviselni, a rendszer könnyen felborul. A párkapcsolati feszültségek ilyenkor beszivároghatnak a szülő–gyermek kapcsolatba, ami bizonytalanságot okozhat. Fontos felismerni, hogy a gyerekek nem a konfliktusok megoldói, hanem azok elszenvedői lehetnek.



A kommunikáció itt is kulcsszerepet játszik. Sok családban nem az a legnagyobb gond, hogy „vannak” problémák, hanem az, hogy ezekről nem lehet nyíltan beszélni. Az elhallgatott feszültségek idővel egyre nagyobb távolságot teremtenek a családtagok között. Amikor viszont a rendszeren belül – akár terápiás segítséggel - elkezdünk őszintén, de nem bántó módon beszélni a saját érzéseinkről, az változást indíthat el az egész rendszerben.
Egy másfajta megközelítés - az egzisztencialista gondolkodás - alapján bár a családi mintáink és sémáink erősen hatnak ránk, nem vagyunk teljesen meghatározva általuk. Lehetőségünk van másként, autentikus módon jelen lenni a kapcsolatainkban, és másképp reagálni, mint korábban. Ez nem mindig könnyű, mert gyakran mélyen berögzült mintákról van szó, de éppen ezért különösen értékes. Ha hajlandók vagyunk szembenézni a konfliktusokkal és felelősséget vállalni a saját működésünkért, a kapcsolatok rugalmasabbá és őszintébbé válhatnak. A változás sokszor lassú és bizonytalan folyamat, de hozzájárulhat ahhoz, hogy a család biztonságosabb és támogatóbb közeggé váljon minden tagja számára.